Sötéten néz le rám az éj
A múltak árnya itt kisért
És hull, csak hull reám
Ezüst eső
Lombjuk vesztett rózsafák
Földöntúli pusztaság
S csak hull, csak hull reám
Ezüst eső
Messzi földről jöttem én
Átölelt a tiszta fény
De elborult az ég, és a csillagok tüzét
Elnyelte a köd és a szürkeség
Minden oly sötét
Elhagyott, kihalt e táj
Lángvirágok füstje száll
S csak hull, és hull reám
Ezüst eső
Sötéten néz le rám az éj
A múltak árnya itt kisért
És hull, csak hull reám
Ezüst eső
Melletted minden reggel
vidáman ébredek fel,
s könnyűnek érzem mindenem.
De néha egy hang a szívemben
új útra szólít engem.
Talán nem érted meg sohasem, hogy
nem tudom, mit tegyek.
Nem tudom, hogy legyen.
Miért is nem lehetek egyszerre két helyen?
Ó-ó-ó, Istenem, miért nincs két életem?
Mennyivel könnyebb volna,
hogyha két életem volna.
Egyet örökre odaadnék neked.
A másik szabad lenne,
minden nap szárnyra kelne,
s mindenkit szeretne, akit lehet.
Ha volna két életem, tudnám, amit ma nem.
Bár volna két életem, hinnék mindenkiben.
Ó-ó-ó, Istenem, miért nincs két életem?
Hogyha két életem volna,
az egyik gyengéd volna,
Magadhoz láncolhatnád.
De a másik örök volna,
s ha a világ elpusztulna,
akkor is tovább lobogna.
Ha volna két életem, nem fájna semmi sem.
Bár volna két életem, nevetnék mindenen.
Ó-ó-ó, Istenem, miért nincs két életem?
Úgy fáj, hogy nincs két életem.
